Ki ne érezte volna, hogy összetorlódott a tanulnivaló, és az energiái felett győzött a feladatok sokasága?
Ki ne érezte volna, hogy a holnapi feleléshez/dolgozatíráshoz még édeskevés az, amit tud, ráadásul nehézségeket okoz az anyag megértése?
Ki nem mondta még ki ezeket a szavakat:
- „én ezt nem tudom!”
- „én ezt nem értem!”
- „én ezt nem tudom megtanulni!”
Ha Te suliba jársz, legyen az általános iskola, vagy középiskola, akkor bizony a saját bőrödön tapasztalhatod ezeket a problémákat.
Ha Te szülő vagy, akkor már kicsit messzebb lehetsz ezektől a problémáktól, bár még élénken emlékszel rá, azonban látod a saját gyermekedet küszködni mindezzel, és ez nem jó érzés.
Létezik azonban megoldás ezekre a problémákra, nem is olyan bonyolult.
Nem kell hozzá a bölcsek köve, nem kell hozzá varázslat, sem valamiféle csodaszer, csupán össze kell szedni azokat a praktikákat, és technikákat, amelyek elménknek leginkább megfelel, olyan tanulási stratégiát kell alkalmazni, amivel agyunkat nem gyötörjük, hanem a természetének megfelelően foglalkoztatjuk.
Gondoljunk csak bele! Hat éves korunkig úgy tanulunk, hogy mindent megfogunk, mindennel játszunk, rajzolunk, színezünk, vagyis a teljes elménket használjuk. Tele ambíciókkal várjuk az iskolát, aztán eltelik két-három hónap, és azt vesszük észre, hogy már nem is szeretjük annyira a sulit, fél év múlva pedig már nem akarunk iskolába menni, a tanulás pedig egy olyan tevékenység, amitől jobb lenne szabadulni.
Miért van ez???
A válasz egyszerű! A legtöbb iskolában alkalmazott oktatási módszerek leszoktatják a gyereket a teljes elmés tanulásról, vagyis arról, hogy használja a kreativitását, fantáziát, többek között azzal, hogy nem engedi játszani! Pedig a játék, mint tevékenység mozgatja meg a fantáziát, a kreativitást, amihez kötődik a szín, a forma, vagyis mindaz, amivel hatékonyan tanulni képes a gyerek, a kamasz, a felnőtt, hiszen az elméje így van megalkotva!
Pedig meg kell említenem, egy elsőre hihetetlennek tűnő dolgot: tanulni nagyszerű dolog! Csak nem úgy, ahogy sokan – kb. 30 évig én magam is – csinálják.
Képzeljük el, hogy van egy inasunk. Hűséges társ, soha el nem hagy minket, szolgál, lesi minden szavunkat, de bizonyos szempontból ő is független tőlünk, vannak szükségletei. Azonban mi mostohán bánunk vele, örökké szapuljuk, szidjuk, éheztetjük, ha valamit nem úgy tesz, ahogy szeretnénk, akkor ütjük, verjük. Nem kétséges, hogy előbb utóbb elhagy minket, de az biztos, hogy nem úgy fog minket szolgálni, ahogyan szeretnénk. Nem gondoskodik jól, alul teljesít, cserben hagy akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne rá.
Most képzeljük el, hogy inasunknak megadjuk azt, amire szüksége van. Nem olyan nagy dolog, csupán egy kis tisztelet, odafigyelés, egy-egy jó szó, pihenési lehetőség, táplálék… Ugye, hogy ebben az esetben számíthatunk rá!? A legnehezebb helyzetben is a segítségünkre lesz, és mindent a mi igényeink, és céljaink szerint fog tenni!
Most helyettesítsük be: a szolgánk nem más, mint az agyunk, amit a tanulással kapcsolatban leginkább csak szapulni szoktunk, és a munkája elvégzéséhez nemhogy nem adjuk meg a feltételeket, de épphogy megnehezítjük azt!
A hogyan kérdésre kínálunk számtalan lehetőséget. Az eredményes tanulási stratégiák oktatásában méltán hírnevet szerzett Bakos Kornél és Magda Katalin vezetésével összeszedtük, és aprólékosan kidolgoztuk azokat az eszközöket, amelynek segítségével a gyerekek tanulási szokásai az elme igényeinek legmegfelelőbben alakíthatók ki, illetve át. Olyan eszközökről van szó, amelyek egyenként is, és összességében is eredményesen alkalmazhatók, az alkalmazásunknak nincsenek további feltételei.
A módszer kidolgozása során külön választottuk a 10-14 éves, illetve a 14. év feletti korosztály számára leginkább megfelelő stratégiát, amelynek egyes elemeit bárki, akár a felnőttek is eredményesen használhatják.
Vagyis LÉPÉSELŐNYbe kerülhetnek! Nem másokhoz képest, hanem a tanulási nehézségekhez képest!